Michael Cunningham: Az Órák

„A Hogarth House lépcsőin megáll, és önmagára emlékszik. Az évek során megtanulta, hogy az épelméjűséghez bizonyos fokú színlelés is hozzátartozik (...) elsősorban és mindenekelőtt önmaga meggyőzésére.”

Már régen megígértem, de csak most volt idegzetem leülni elé. Nem azért mert lusta vagyok vagy nincs időm. Egyszerűen a könyv annyira rövid és mégis annyi minden történik a lapjain. Azért vettem eredetileg kézbe, mert kellett egy Pulitzer-díjas könyv. Igazából nem is ezért a könyvért indultam el a könyvtárba, de ez az egyetlen olyan Pulitzer-díjas könyv volt, ami még érdekelt is. Hiába böngésztem a díjazott könyvek hosszú-hosszú listáját, rá kellett jönnöm, hogy a Pulitzer-díjas könyvek nagy része régi. Ezt a meglepetést mi? Nekem alapvetően nincs bajom azzal, ha egy könyv nem új vagy nem aktuális. Szeretem a régi könyveket, azoknak az illatuk is jobb és néha még a kor is jobban tetszik. Egyszerűen azok a könyvek annyira komoly témákat boncolgattak, amikhez akkor nem volt se kedvem se hangulatom. Vannak olyan napok, amikor tényleg arra vágyom, hogy egy könyv kiolvasása után tényleg csak ülje és bámuljak magam elé egy óráig, de akkor nem erre vágytam. Kivettem Az órákat. Teljesen mást kaptam, mint amire számítottam.

Mire számítottam?

Egy teljesen laza könyvre, ami három nőt mutat be, kisebb problémákkal, nevetéssel, sírással és legfőképp HAPPY ENDDEL. Na, a nagy részét meg is kaptam, csak sokkal több sírás volt, nem kis problémák voltak, hanem nagyok és mellékesen nem a klasszikus happy enddel végződött.

A történetről (röviden)

A történet három nő egyetlen napját mutatja be. Különböző idősíkokban folyik a történet, de minden között van egy kapcsolat. Illetve nem is egy kapcsolat, hanem több. Minden kapcsolódik valamilyen módon. De ez így jó, őszintén lenne értelme három nőt bemutatni, akik teljesen mások? Persze mások a nők is. Van egy tökéletes feleség, egy régi feleség és egy nem is igazán feleség. Persze nem ennyire egyszerű. A szerepek a könyv végére szinte teljesen felborulnak.

Három nő, három történet

Az egyik főszereplőnket a legtöbb ember már ismeri is csak még nem tud róla. Egy írónő a második világháború kezdő napján lesz öngyilkos. Ez a nő pedig nem más, mint Virginia Woolf a Mrs. Dalloway írója. Nem véletlenül ezt a könyvet említem. Ez a nyilvánvaló kapocs a három nő között. Virginia legszívesebben visszamenne Londonba, de a férje nem engedi mivel mentális betegsége volt és hangokat hallott. A könyv egyébként az életrajzához hűen mutatja be a halálát. A könyv az ő öngyilkosságával kezdődik. Utána néztem és a könyv valamint a valóság teljesen megegyezik.

Ezután ugrunk egy kicsit a második világháború végére. Laura Brown férjének születésnapja van, de Laura nem kelt fel korábban, ahogy tervezte. Helyette inkább az ágyban olvasta könyvét, a Mrs. Dallowayt. Állapotos lévén senki sem vethette a szemére. És hoppá itt is az első kapocs! A könyv egészén érződik a komor hangulat és érződik, hogy itt valami nincs rendben. Laura szinte őrülettel készíti a tortát a férjének és kiborul, amikor nem lesz tökéletes. Baj, ha morzsa van a cukormázban, nem szépek a betűk és belelógnak a rózsák. Ez is azt üzeni, hogy távolról sem olyan szép és jó minden, mint ahogy le van írva.

Harmadik főszereplőnk Clarissa. Az ő története úgy indul, hogy egy napsütéses napon virágot vesz a barátjának, Richardnak. Az idő pedig húszadik század, New York. Richard a Mrs. Dalloway becenevet adta Clarissanak még azelőtt, hogy a szerelmük tönkre ment volna és átalakult volna (szóismétlés) Szoros barátsággá. Tényleg csak barátságról van szó ugyanis Clarissa párkapcsolatban él egy nővel, akinek a neve Sally. És ha ez még nem elég indok, idő közben Richard identitása is változott. Tudom, egy kicsit nyersen fogalmaztam, de maga a könyv is annyira könnyen veszi, és annyira nem törődik vele, hogy szinte el is feledkezünk róla.

Emellett vannak még fontos szereplők, akikről azért annyit nem tudunk meg, de az események miattuk olyanok amilyenek. Aki nekem legjobban megmaradt az Clarissa lánya és Laura szomszédja. Mindketten erős, női jellemek, de mégis eltérőek. Kitty (a szomszéd) egy vonzó, a könyv megfogalmazása szerint húsos, fiatal nő. Julia pedig (Clarissa lánya) nekem az a tipikus, életerős fiatal lány, aki mindent kipróbál, amit tud, de végig az anyukája kicsi lánya marad.

A filmet még nem néztem meg, tervbe van. Nagyon készülök, rá mert a könyvtárnak már a filmes 

borító volt meg és a színészi gárda egyszerűen tökéletes. Magamtól csak Meryl Streepet ismertem fel, de miután elolvastam, hogy még kik játszanak benne, le voltam nyűgözve.  Julianne Moore, mint Larua Browne és Nicole Kidman, mint Virginia Woolf. Kizárásos alapon pedig Meryl Streep játssza Clarrisa szerepét.  Egyébként ennek a három színésznőnek köszönhetek nagyon sok és nagyon jó filmes élményt. A legmeghatározóbbak talán az Ausztrália, a Mamma Mia és a Carrie, ami nem lett a legjobb és olvasás közben se Julianne Moor jutott eszembe, mint anyuka, de ettől függetlenül nagyon tetszik az alakítása. Igen a Mamma Mia se egy világmegváltó film, de annyira jók a betétdalok és tökéletes egy esti semmit tevős semmit tevéshez.

Összességébe a könyv nagyon jó volt és tényleg annyira áradt belőle a komor hangulat, hogy tökéletes volt egy sötétebb naphoz. Ha nyáron olvastam volna, valószínűleg el is rontja a kedvem, de így passzolt mindenhez. Durván 250 oldal, de a lapok közé annyi szomorúságot, bajt és persze egy kis boldogságot zsúfolt az író, hogy az egész könyv egy kisebb érzelmi hullámvasút.

Kinek ajánlom: Huh, hát ez elég nehéz mert nagyon ember függő. Van, aki unatkozik, miközben olvassa ezért abba is hagyja, de mást meg annyira leköt, hogy akár egy nap alatt is kiolvassa. 

Értékelés: